Ami nagyon megható volt, a szemében egy kis pislákoló fény. Tudja mire számíthat, tisztelettudó. Pajtizós, közeledő viccelődésemre az amúgy fagyott arcát elönti egy kedves, szívet melengető mosoly. Hajtja a lovakat, szügyükön több hónapos szar száraz csomókban csüng elfele. Lágyan füttyent nekik egyet, egyszer csap a bal lapockára, a sodródó szán ne kapjon cigányutat és boruljon velünk ott ahol a híd és az út összeér.

Mínusz húsz fok, egy szál farmer, deréktájékon elfeslett műszálas kabát. Gumicsizma. Két zoknival. Kezét a kabátujjba húzza. A köd nem sokat enged. De sejtet valamit a táj. Haladunk felfelé a Hargitán. Harcol a Nap a köddel. Kései szabdalnak. Először fehér gombostűfejként mutatja meg magát, aztán eloldalog a köd, magunk mögött hagyjuk. Kopár, sziklákkal, bokrokkal borított táj, a távolban magányos fenyő, az út mentén elfeslett fenyőrúd fáradtan leesve adja fel amire rendeltetett. Nem is érti az ember mi funkciója itt egy ilyen jellegű kerítésnek. Derékmagas oszlopok, arra karvastag fenyőszárak szegelve azt mutatják hogy az ember itt is itt van. Ne félj vándor körülötted élet van.